„A jelek világa parttalanul zajlik és nem bír semmiféle különösebb jelentéssel.
Amitõl jelentést kap az az a pillanat, amiben megállítjuk a masinát, az idõbeli megszakítás, melyet elkövetünk.
Ha ezek a megállítások elhibázottak, akkor olyan bizonytalanság-érzést tapasztalunk, melyet néha nehéz megoldani, de melynek végül is minden esetben egy jelentést fogunk tulajdonítani”.
(Jaques Lacan, Le moi dans la théorie de Freud)

„Ha zenét hallgatok, akkor a szememmel álmodok. Ha képet nézek gondolatok tolulnak agyamba. Ha szöveget olvasok, képeket látok megjelenni, hangokat vélek hallani, illatok jutnak eszembe stb... Ha mindezt egyszerre kapom, akkor lõttek az aktív befogadói szerepemnek.”
(Toni Grand)

Németh Hajnal most kiállított képei videókból kifényképezett stillek. Noha e képek a videó nézése közben is leperegnek szemünk elõtt, ilyen alkalmakkor önmagukban nem tekinthetõk meg, mert a mindannyiszor rájuk következõ képözön magába mossa õket. Így viszont, a kimerevített képek nézõjeként, a videó voyeurjeivé válunk, ha úgy tetszik, mert most úgy tárulnak elénk a képfolyamból kiragadott képek, hogy a máskor a cselekmény követésére és az azzal való azonosulásra fordított figyelmünket/energiánkat, most az egyes kiragadott képek intimitásába való tüzetesebb betekintésre használhatjuk fel. Amiben viszont helyzetünk különbözik a voyeurétol, az a felelõsségre vonatkozik, melytõl a voyeur – az általa megfigyelt cselekménybe való beavatkozás híján – mentesül, és mely felelõsség a mi esetünkben, akik aktívan veszünk részt a tekintetünk tárgyával való találkozásban, nos inkább felerõsödik. Mi nem oldódhatunk fel a megfigyelt cselekmény puszta megélésében, nekünk szembesülni kell a kimerevített és megkerülhetetlen képpel. Vagyis, egyfelõl meg kell ítélnünk azt amit nézünk, másfelõl el kell viselnünk a kép tekintetét, mely minket néz. Aztán, visszatérve a mozgó és állóképpel való találkozások közti különbségre, ezt úgy is leírhatjuk, hogy: amennyivel a mozgókép nézésekor elénk táruló információ mennyiség az állókép befogadásának esetében csökken, annyival több idõnk marad ezeket az információkat "feldolgozni", vagyis értelmileg és emocionálisan reagálni rájuk.
Mi, tehát ebben az esetben nézhetjük a képet kedvünkre. Kisajátíthatjuk a fotós tekintetét, amellyel a keresõbe nézett, és kisajátíthatjuk, eltulajdníthatjuk a látványt, amit õ látott. A döntés akkor az övé volt. „Ezt akarom hosszabban nézni”, mondta a mûvész és így is tett. Mi folytathatjuk a kontemplációt és a döntés, hogy mikor fordítsuk el a tekintetünket és hová, immár a mienk. Aztán más dolgokat is el kell döntenünk: Kit/mit ábrázol a kép? Tükör-e vagy inkább fétis? Ha tükör, akkor kit/mit reflektál? Ha fétis, akkor kit/mit reprezentál? Hogyan ismerjük meg a reprezentáció kódjait?
A reprezentáció kódjainak megfejtését Baudrillard tanítja. Mi, szerintem térjünk inkább vissza a mottónkban idézett Lacan-momentumra, melyben az ember megállítja az idõt, a jel-generáló masinát, mert a videó képfolyamának megállítása erõsen emlékeztet e momentumra. Elmondhatjuk, hogy az egyes kiragadott képekbõl kiindulva elképzelt narratíva a mobilitás és immobilitás folytonos váltakozása nyomán rajzolódik ki. Hisz az állókép felfoghatatlan az elõtte lepergett és az utána következõ jelenet(ek) elképzelése nélkül. Viszont a videó narratíváját sem tudjuk teljesnek érezni a most már megismert stációk nélkül. Valahogy úgy mûködnek ezek az állomások a videó képeinek folyamában, mint az illusztrációk egy szöveg esetében. Ezt Craig Owens írta egy Victor Burgin fotósorozat kapcsán és hozzátette, hogy a szöveg fejlõdésének folyamatába beékelt képek mindannyiszor egy úgynevezett pillantásként, betekintésként hatnak, melyek valósággal megállítják, feltartóztatják egy bizonyos idõre a szöveg parttalan folyását.
Derrida egyenesen ún. „arret de mort”-okról beszél, hasonló jelenségek kapcsán, melyet tévesen halálstációnak fordíthatnánk, de ami tulajdonképpen halálítéletet vagy a végrehajtás felfüggesztését jelenti. Derridát ezügyben Craig Owens idézi és hozzáteszi, hogy az „arret de mort” elítél és kegyelmet ad egyszerre, egy antinómia eldöntését késlelteti. És ezeken a pontokon, ahol az ellentmondásos törvények felfüggeszttetnek, írja Owens, nos itt jelentkeznek szimptomatikusan az ún. „rögzített reprezentációk”.
Állóképeket kifényképezni egy videóból tehát annyi mint a médiumokkal való specifikus játék, mely a köztük való oda-vissza tekintgetés és átjárás ellenére is megõrzi a fotóst hagyományos alapállásában. A fényképész felfüggesztési pontokat helyez el egy folyamatban, feltartóztatja az idõt, képpé fagyasztja a folyamat bizonyos fázisait. „Ha ezek a megállítások elhibázottak - mondja Lacan - akkor olyan bizonytalanság-érzést tapasztalunk, melyet néha nehéz megoldani, de melynek végül is minden esetben egy jelentést fogunk tulajdonítani”.

(Elhangzott Németh Hajnal kiállításának megnyitóján, Miró Galéria, Budapest 2001)